Nőkért dolgoznak - szubjektív beszámoló angliai nőszervezetekről 2. Egy kelet-londoni nőszervezet

Folytatom a sorozatot, immáron egy londoni szervezettel, akiknél 6 hónapot dolgoztam. Nekik köszönhetem, hogy elkezdtem ingázni Bristol és London között. Szerencsére másfél hónap után a kissé fárasztó ingázás megszűnt és átköltöztünk Londonba, amúgy egy másik munkának köszönhetően. 

A nőszervezet, amely az első angliai fizetett munkámat adta, már 26 éves. Tavalyelőtt nagy ünnepség volt a 25. évfordulón, most mondjuk épp úgy tűnik, közel áll a megszűnéshez, de erről nem fogok részletesebben írni. Helyette inkább arról, mit csináltak ők, hogyan segítették a nőket és mi volt az én feladatom a szervezetnél.

Ezt a szervezetet a 80-as években Kelet-Londonban élő bangladesi bevándorló nők alapították, a neve azt jelenti, hogy "Nők, ébredjetek!" és a céljuk az volt, hogy megerősítsék a nőket, valamint lebontsák az ázsiai nők alávetett státuszával kapcsolatos sztereotípiákat. A nők lobbizás ereményeként kaptak a kerületi önkormányzattól egy telket, ahol felépülhetett a szervezet központjául szolgáló épület, egy feminista építész közösség és maguk az azt használni hivatott nők közreműködésével. A központ Whitechapelben van, Tower Hamlets kerületben. Erre a kerületre, de a szűkebben vett környékre kifejezetten jellemző, hogy nagy létszámú bangladesi közösség él itt. Az egész kerület 37%-a bangladesi, és nagy részük Whitechapelben él, Brick Lane és Spitalfields környékén. Ez azt jelenti, hogy ezen a környéken tulajdonképpen többséget alkotnak, és pontosan emlékszem, amikor az állásinterjúra mentem és a metróból kijövet körülnéztem, bizony az utcán kevés fehér embert láttam magamon kívül. Érdekes módon ez a környék régóta ún. bevándorló-környék, kezdve a hugenotta franciákkal, majd folytatva a 18-19. században ír, és a 19-20. században zsidó bevándorlókkal (gazdasági és politikai-vallási menekültekkel) és a 70-es évektől a bangladesiekkel. Brick Lane és a Fournier Street sarkán álló épület a legjobb tanúja ennek a változásnak: 1743-ban francia protestáns templomnak épült, 1819-ben metodista kápolna lett, 1898-ban a Spitalfields nagy zsinagógája, majd eladták és a Jamme Masjid, avagy Nagy London Mecset lett belőle, így működik még ma is.

A Brick Lane-en és környékén kétnyelvű utcatáblák vannak

Na de térjünk vissza a nőszervezetünkhöz! Tehát a cél az volt, hogy oktassák, megerősítsék a bangladesi nőket. Ez még mindig erős profilja a szervezetnek. Ugyanakkor az elmúlt 25 évben változott a kerület összetétele is, legújabban pl. Brick Lane menő alternatív hely lett, Shoreditch-csel együtt, tele pop-up butikokkal, kávézókkal és kocsmákkal, művészi graffitikkel és street art vezetett túrákkal, és természetesen az egekbe szálló albérleti díjakkal. Szóval a népesség is változott, és a szervezet próbálta kibővíteni tevékenységét, nem csak a bangladesi nőket, hanem a kerület minden nőjét segítendő. Amikor én ott voltam, éppen 4 projekt futott, ezen kívül van fizetős bölcsőde is, aminek egy része gyerekmegőrző a projekteken résztvevő nők számára ingyenesen. Az idők során még egy helyszín csatlakozott, mivel a szervezet egyesült a wappingi nőközponttal. Ott is van bölcsőde, illetve ott futnak programok idősebb nők számára.

Az épület elég nagy, így bizonyos termeit rendszeresen kibérelik mások, pl. angol  tanfolyamot tartanak bevándorlóknak (nem csak nőknek), és más foglalkozásokat is, pl. esti Pilates vagy Zumba órák is vannak nőknek, valamint a nagyterem is bérelhető, akár családi rendezvényre is, így próbálnak bevételt generálni.

A nagyobb projektek között mindig volt olyan, amelyik a Bangladesből, illetve esetenként más ázsiai országokból is érkezett, angolul nem nagyon beszélő nők integrációját szolgálja. Ezek általában komplex projektek, aminek része az angol nyelvtanfolyam, állampolgári és civilázációs ismeretek, amelyek sok nőnek a leglényegesebbek, mivel ezekből kell vizsgát tenni, hogy aztán piros azaz brit útlevelet kaphassanak. A legtöbb nőnek tényleg csak ennyi a célja, hogy a bizonytalan nagy-britanniai helyzete megoldódjon vagy az állampolgárság vagy állandó tartózkodási engedély (indefinite leave to remain) megszerzésével. Állampolgárságot feltételezem, főleg azok kapnak, akik már brit állampolgár (többségében persze szintén banladesi származású) férfihoz jöttek férjhez. De a projektek ennél többet nyújtanak, és sok nő tényleg visszajön a 2. és 3. évben is, haladó angol tanfolyamra, olvasás-irodalom órára és a kiegészítő tevékenységekre. Mivel egy teljes tanévre iratkoznak be, a nyelvtanfolyam mellett vannak rövidebb-hosszabb workshopok is, amik néhány héten át tartanak, pl. varrás-hímzés, kreatív tanfolyam, fejkendő-reciklálás, munkakeresés, önéletrajzírás, stb. Külsős szervezetek, csoportok is gyakran dolgoznak velük: fotóznak, filmeznek, verset írnak, kézműveskednek. Cél az is, hogy az angol nyelv formális elsajátíta mellett más módon is javuljon az önkifejezés, és persze az önértékelés. Vannak londoni kirándulások és séták, valamint kulturális programok is - múzeum-, színházlátogatás. Sokféle nő vesz részt ezekben a projektekben, sokat kellett a kollégáimnak unszolniuk és hajkurászni, hogy eljöjjenek minde órára, vagy legalábbis annyira, amennyiről már bizonyítványt lehet kiállítani. Van, aki viszont lelkes és akinek sokat segített a beilleszkedésben a szervezet, továbbképezte magát majd munkát is talált.

Bangladesi nők hazájukban

A második egy új projekt, ami nemrég indult és sajnos nehezen sikerült rá résztvevőket toborozni. Ez olyan tinédzser lányoknak és anyjuknak (vagy az egész családnak) próbál segíteni, akiknek problémájuk akadt az egymással való kommunikációban (melyik kamasznak nem?), illetve ahol a lány viselkedése "problémás" és a rossz kapcsolatot próbálják a projekt során közösen helyreállítani. Ennek része az, hogy vannak csoportos foglalkozások csak a lányoknak, valamint közös, anya-lánya foglalkozások, programok és a projekt végén be van tervezve egy hosszabb, elvonulós rész is, hogy kicsit a megszokott környezetből és rutinból kiszakadva visszataláljanak egymáshoz a családtagok. Erről a projektről nem sokat tudok, de a csak lányos programok színesek voltak, egyszer én is tartottam nekik egy alkalmas beszélgetést egészséges és bántalmazó kapcsolatokról, kapcsolati konfliktuskezelésről. Ebbe a projektbe is főként helyi azaz bangladesi lányok, illetve családok jelentkezését várták.

A harmadik projekt már kb 4 éve fut és szakmailag nagyon sikeres, ez bűnelkövető, illetve bűnelkövetés lehetősége miatt veszélyeztetett nők támogatásáról szól. Érdekes módon, ahányszor a projekt klienseit láttam, mindig fehér nők voltak többségben, illetve néhány fekete. Egy ázsiai sem volt köztük. A projekt csapat is majdnem fehér: két angol, egy skót, egy olasz és egy fekete brit nő vitte. A projekt jogi, praktikus, érzelmi és pszichológiai segítséget ad a nőknek, hetente egyszeri csoportos fogadónappal, amikor közös program van, többek között főzés, ezenkívül persze egyéni segítséget is kapnak. A csapat jó szakmai kapcsolato ápolt a pártfogó szolgálattal (Probation), a projektet sok szakember dícsérte.

A negyedik projekt, aminek részeként én is a szervezethez kerültem, az End It! nevű és a párkapcsolati, családon belüli erőszak témájával foglalkozott. (Múlt időben írom, mivel már lezárult, sajnos a vezetőség nem pályázott további pénzügyi forrásokra, így nem lehetett folytatni a munkát.) Ez a projekt 2011-ben indult, először kis pilot projektként, majd 2012-2013 között a Belügyminisztérium egyik alapja támogatta, 2013-2014 között pedig a kerületi önkormányzat. A szervezet régóta létezik itt és a helyi közösségbe jól beágyazott, sokan, sok bangladesi és más származású nő jön hozzánk mindenféle projektre, foglalkozásra, nyelvet tanulni, stb. Az elmúlt évek során a szervezet munkatársai azt tapasztalták, egyre többen számolnak be őket ért bántalmazásról, családon belül történt erőszakról. Nyilván nem az esetek száma nőtt, hanem a tudatosság, és a mersz, hogy erről már egyre több nő beszélt, még ha nyilván bizalmasan is. Ezért tartották fontosnak ezt a problémát kezelni valamilyen módon, és így indult el ez a projekt. 

Az első szakaszban része volt egy kb 3 hónapos támogató csoport működtetése női áldozatoknak, túlélőknek, valamint erőteljes kampányolás a témában a helyi közösségben. A kampányolás először plakátokon, helyi újságokban, helyi tévé- és rádiószpotokban ment. Nem tudom, pontosan minek köszönhető, a szervezet volt vezetőjének és kapcsolatainak talán, de sikerült együttműködést elérni a közelben lévő Kelet-Londoni Mecset imámjával. Ők véleményezték a plakátokat is, ezért nem lett rajtuk fotó vagy emberi arc. Így viszont ők is kitették a plakátokat, szórólapokat a mecsetben. Ez nagyon fontos volt, mivel a projektnek újabb szakaszában az egyik fő célja a férfiak megszólítása volt. A helyi közösség (értsd: muzulmán, főleg bengáli) férfijait pedig nem kocsmákban vagy újságokon, hanem a helyi mecseten keresztül lehet a legjobban elérni. A csúcs az volt, amikor 2012 decemberében az imám az egyik szertartást a családon belüli erőszak témájának szentelte. Arról beszélt, mennyire elítéli ezt a Korán, és hogy a próféta személyes példája is azt mutatja, hogy tisztelettel kell bánni a nőkkel a férfiaknak. Nagyon érdekes, ahogy az imám, aki egy tradicionális közösség vezetője, ezen vezetői felelősségét hangsúlyozva foglalkozott ezzel a témával, hiszen ő felelősséggel és védelemmel tartozik közössége minden tagja, így a bántalmazott nők iránt is. A decemberi istentiszteletnek mondjuk volt egy szomorú előzménye is, egy helyi ügyvéd akkoriban meggyilkolta a feleségét (ha jól emlékszem, halálra verte), ami nagy port vert fel, és persze könnyű támadási felületet adott a rasszistáknak, akikből ilyenkor persze kijön a nővédő... Ezért volt fontos, hogy a londoni imámok kiálltak az erőszak ellen, sőt az esemény hatására alapították az Imámok a családon belüli bántalmazás ellen nevű csoportot, ami azóta többször is ülésezett és tárgyalt a témáról. 2013 tavaszán pedig a kerület számos közéleti férfija (polgármester, rendőrkapitány, egyházi vezetők, üzletemberek, kulturális intézmények vezetői) írtak alá közös nyilatkozatot a családon belüli erőszak ellen.
A legújabb projektszakaszban egy részmunkaidős férfi alkalmazott csinált workshopokat férfiaknak párkapcsolati erőszak témában különböző közösségi helyszíneken: művelődési központokban, könyvtárban, partnerszervezetknél. Sajnos erről nem sokat tudok, mert a kolléga nem volt valami közlékeny és elérhető...

Ez volt az egyik kampányanyag, sajna most nem találom jobb felbontásban

A projekt másik része az áldozatok segítése, amire 2012-ben vettek föl egy Independent Domestic Violence Advocate-et (IDVA), aki szakképesített és ezt a munkát már korábban is csinálta más szervezeteknél. Eleinte csak az volt, hogy az önkormányzat látta, hogy sokan jönnek ide, olyanok is, akik esetleg sose fordulnának közvetlenül a rendőrséghez vagy hatóságokhoz, ha családon belüli erőszak érné őket. Hogy miért nem? Annak számtalan oka lehet. Kulturális. Nincs bizalmuk a rendőrségben, mert Bangladesben egészen más volt a rendőrség, mint itt. Vagy nem akarnak a közösségükön kívüli személynek beszélni arról, ami velük történt. Szégyellik magukat, és úgy még nehezebb, ha ezt egy fehér vagy fekete, de brit hivatali személynek kell elmondani. Vagy a kommunikációs akadály. Nem beszélnek (jól) angolul, nem tudják, van lehetőség tolmácsra. A legfőbb akadály azt hiszem, az ismeretek hiánya. Nem tudják, mik a jogaik. Milyen támogatási lehetőségek vannak. Sokan azért félnek a hatóságoktól, mert azt hiszik, ha kiderül, hogy bizonytalan a bevándorlási státuszuk, kitoloncolják őket. Sokszor épp a bántalmazó hiteti el az áldozattal, hogy ha a dolog kiderül, a hatóságok elveszik tőle a gyerekét, visszaküldik oda, ahonnan jött. Bántalmazó kapcsolatokban általában nagy fokú a függőség, ezért is marad benne a kapcsolatban az áldozat. Ezen nők esetében sokszor még nagyobb függőségről van szó: anyagi és jogi, hiszen sokan úgy jöttek ide férjhez, hogy a nyelvet nem beszélik, így tanulni, dolgozni nem tudnak, anyagilag a férjüktől függnek és jogilag is, mert mondjuk házastársi vízumon vannak (spousal visa). Mindezt úgy érzik, elveszítik, ha beszélnek. Pedig aki rendőrségi irattal tudja bizonyítani, hogy családon  belüli erőszak áldozata, az határozatlan idejű tartózkodási engedélyt kaphat. De az információhiány a bántalmazóknak dolgozik.
Szóval az önkormányzat megértette ezt a helyzetet, ezért választotta a mi központunkat, hogy ott tartsák heti egyszer a családon belüli erőszak témájú komplex ügyfélfogadást (one stop shop), ahol rendőrök, az önkormányzat különböző szakemberei adnak jogi, lakhatási, foglalkoztási ügyekben tanácsot az áldozatoknak. Ez jól működött és egyre többen jöttek, így került sor az állandó IDVA szolgáltatás bevezetésére. Ez a tanácsadó a hét minden napján az irodában fogadta az ügyfeleket (bántalmazott nőket) és segített nekik, valamint tovább irányította őket a megfelelő szak-segítséghez.

A projekt harmadik része volt a kampányolás, amiben én vettem részt. Sajnos ezt az igazgató irányította volna, aki kb akkor mondott fel, amikor engem felvettek, szóval nekem nem nagyon volt szakmai felettesem a 6 hónapban, aki meghozta volna a fontos döntéseket. Így - és kampánybüdzsé híján - leginkább onlnie kampányolást csináltunk novemberben a 16 akciónap keretében, valamint márciusban a nőnapi rendezvényen belül. Én szerettem volna jobban együttműködni a férfi kollégával és több workshopot csinálni, nemileg vegyes, illetve női közönségnek is, de sajnos ez nem igazán jött össze.
Ami a legszomorúbb, hogy nem csupán a kampányolás, információterjesztés és figyelemfelhívás, de a konkrét szeméyles segítség is megszűnt március végén a projekt lezárultával. Ez szerintem nagy hiba, hiszen egy ilyen szolgáltatást bevezetni időigényes, és az elmúlt pár év alatt látható volt, ahogy lépésenként egyre jobban terjedt az infó a témáról és a tudatosság a lakosok körében, ami a hozzánk fordulók számának növekedésében is megnyilvánult. Egy ilyen szolgáltatást egyszer csak megszüntetni nem túl jó üzenet az áldozatok felé, pláne egy olyan közegben, ahol amúgyis le kellett győzni sokak bizalmatlanságát a hatóságok, rendőrség stb iránt.
De ez már messzire vezetne, és megígértem, nem írok a szervezeti belső konfliktusokról, mivel a nők segítésére akartam koncentrálni. Legközelebb a mostani munkahelyemmel folytatom.